Fenyegetés a második csapással
„És monda az Úr Mózesnek: Menj be a Faraóhoz és mondd néki: Azt mondja az Úr: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem. Ha pedig te el nem akarod bocsátani, ímé én egész határodat békákkal verem meg. És a folyóvíz békáktól pozsog és felmennek és bemennek a te házadba és ágyasházadba és ágyadra és a te szolgáid házába és néped közé és a te kemenczéidbe és sütőteknőidbe. És reád és népedre s minden te szolgáidra felmennek a békák.”
(2Móz 8:1-4)
A következő csapás tehát a békák serege. Ritkán találkozunk ezzel a jelképpel, de ott általában megfigyelhető, hogy a békák tisztátalan kijelentések. A békák olyan tanításokat és beszédeket jelölnek, amelyek szennyezik azok elméjét, akik hallgatják azt. Látnivaló tehát, hogy ez esetben sem a Teremtő önkényéről van szó, hanem arról, hogy amennyiben Egyiptom fáraója ilyen erőteljesen ellenáll az isteni akaratnak, az csak úgy lehetséges, hogy népével tisztátalan tanításokat, hazugságokat, közöl annak érdekében, hogy ne legyen megfelelő elképzelésük arról, aki felszólította őket a helyes cselekedetre. Tudjuk, hogy már korábban Mózest és Áront is úgy állították be a nép, még a zsidó nép előtt is, hogy csupán el akarják vonni a népet a kötelező rabszolga-munkától. Ugyanígy igyekszik bemutatni az ő Istenüket is. Nem igazi istenként, hanem csupán némely emberek képzelgéseként állítják be Őt.
Második csapás: a békák
„És monda az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Nyujtsd ki kezedet a te vessződdel a folyóvizekre, csatornákra és a tavakra, és hozd fel a békákat Égyiptom földére. És kinyujtá kezét Áron Égyiptom vizeire, és békák jövének fel és ellepék Égyiptom földét.”
(2Móz 8:5,6)
Ugye, mennyire ismerős ez a buta hozzáállás! Ma vajon nem ugyanezt teszik a politikai és gazdasági vezetők. S teszik ezt oly hatékonyan, hogy a föld lakosságának komoly hányada egyáltalán nem hisz semmilyen istenben – még azok nagy része sem, akik ugyan beszélnek róla, vagy tanítják az Ő útjait. Ők is legfeljebb pénzért teszik. Még szerencse, hogy egyre többen ismerik fel ennek jelentőségét, a földre gyakorolt romboló erejét, s igyekeznek minél többet megtudni Róla.
Láthatjuk, hogy az Isten micsoda hatalmas rajait küldte ránk a békáknak, hogy azok beférkőzzenek házainkba, eszközeinkbe, az életünknek minden területére. Ezek a békák határozzák meg, hogy egyre többet dolgozzunk a haszonlesők jólétéért, vagy éppen selejteződjünk le a társadalom perifériájára. Szerencsére épp az utóbbiakból sikerül egyre több embernek felismerni, hogy mennyi béka van az életünkben, s, hogy minden tettünket azok közreműködésével igyekszenek irányítani azok, akiknek valójában bennünket kellene szolgálniuk.
„De az írástudók is úgy cselekedének az ő titkos mesterségökkel és felhozák a békákat Égyiptom földére.”
(2Móz 8:7)
De láss csodát, erre az írástudók is képesek. Hát persze, hogy képesek, hisz épp ők azok, akik a népet butítják a tanításaikkal. Talán még önmaguknak se mernek igazat mondani e tanításokkal kapcsolatban. Csoda-e hát, hogy folyamatosan rettegnek, s a fáraó előtt is csak azt tudják mutatni, amit az parancsolt nekik: hazugságot hazugságra halmozni. Tudni kell azonban azt, hogy különbség van az isteni békák és az emberek által szétszórt hazugságok között.
Míg Isten azért szór békát népe közé – mert ugye a második csapás még Izraelt is éri –, hogy ezzel mintegy tükröt tartson elébük, vagy botláskövet a lábuk alá – megbotránkoztatva, majd megpróbálva őket –, addig az emberi békák legfeljebb emberi érdekeket szolgálnak, ami nem más, mint a hatalomvágy kibontakoztatása.
„És hívatá a Faraó Mózest és Áront és monda: Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak.”
(2Móz 8:8)
Arra viszont úgy látszik, nem képesek a papok, hogy akár a saját, akár Isten békáit eltávolítsák a környezetükből. Ehhez már nekik is, a fáraónak is az igaz Isten segítsége szükséges. Mennyire világos, hogy az ember nem teheti, hogy irányozza a saját lépteit. Isten nélkül tehetetlen.
„Mózes pedig monda a Faraónak: Parancsolj velem: mikorra könyörögjek éretted és a te szolgáidért és a te népedért, hogy elpusztuljanak a békák tőled és házaidtól; és csak a folyóvízben maradjanak meg. Felele a Faraó: Holnapra. És monda Mózes: A mint kívánod, hogy megtudd, hogy nincs hasonló a mi Urunkhoz Istenünkhöz. És eltávoznak a békák tőled, meg a te házaidtól, szolgáidtól és a te népedtől; csak a folyóvízben maradnak meg.”
(2Móz 8:9-11)
Látjuk, hogy Mózesnek oly nagy az ő Istenébe vetett hite, hogy tudja: neki csupán imádkoznia kell, és Teremtője eltávoztatja a fáraó népétől a hazugság földi megnyilvánulását. Csak egy szavába kerül, és meglesz, mert Istene ennyire bízik benne. Viszont az is egyértelműen kiviláglik e történetből, hogy mindez tanítás. Isteni tanítás, ami azt célozza, hogy bemutassa az egyedüli reménység forrását, Istent. Megmutassa ez a tanítás azt, hogy az ember legfeljebb csak vágyakozhat bizonyos dolgok után, de az Isten az, Aki képes arra is, hogy úgy a saját, mint teremtményeinek a vágyait megmutassa, megvalósítsa.
A fáraó is a szavaival vezeti népét, de az ő szava vajon mennyit ér egy isten, vagy az Isten előtt?
„És kiméne Mózes és Áron a Faraótól és kiálta Mózes az Úrhoz a békák felől, a melyeket a Faraóra bocsátott vala. És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék és kiveszének a békák a házakból, udvarokból és mezőkről.”
(2Móz 8:12,13)
Valóban. Mózes képes úgy beszélni Jehovával, ahogy más emberek egymással. Ehhez nagy hit szükséges. Mózes nem volt ennek híjával. Mózes nem más, mint az Isten földi helytartója. Emlékszünk, azt mondta neki, hogy „amit te megáldasz, az áldott lészen, amit viszont te megátkozol, az átkozott lesz”. Nos, ezt a fajta hitet kel nekünk is kifejleszteni magunkban ahhoz, hogy ilyen viszonyba kerülhessünk a Világegyetem Első Személyével. De sajnos ezt a fajta szemléletmódot már egymás közt sem vagyunk képesek alkalmazni, már egymásnak is csak apró töredékét vagyunk képes elhinni annak, amit mondunk. Csoda-e, hogy az Istennel egyáltalán semmilyen kapcsolatot nem vagyunk képesek ápolni, ha egymással sem.
„És rakásokba gyűjték azokat össze és a föld megbüszhödék.”
(2Móz 8:14)
De meg ám. Mégis mit gondolunk? Ahol ennyi hazugság, ennyi próbakő, ennyi rosszindulat, vagy mocskokat mutogató tükör gyűlik össze egy helyre, vajon milyen hatása lesz? Igen távolra ható, undorító szaga lesz. A teremtő is így érzi. Ha figyelembe vesszük, hogy Ő az illatokat nagyon kedveli, melyek a földről szállnak fel – és ezeket tökéletes és hibátlan áldozatokból nyert füsttel továbbítjuk Hozzá – mit érezhet egy olyan halom bűzölgése esetén, melyet az imént leírtunk? A mi orrunkkal érzi Ő is azt a bűzt, a mi szívünkkel örül, vagy bánkódik, s a mi kínjainkat éli át Ő is, de azután a mi boldogságunkat is élvezi, a mi érzékeinken át, velünk együtt.
„S a mint látá a Faraó, hogy baja könnyebbűl, megkeményíté az ő szívét, és nem hallgata reájok, a mint megmondotta vala az Úr.”
(2Móz 8:15)
Valóban, így jövendölte az Úr. Olyan tanítást fog nyújtani Isten a fáraónak arcátlanságáért, hogy egy életre, de még jó néhány inkarnációra is meg fogja emlegetni. Egyúttal a végzetét is fogja okozni.
Harmadik csapás: a tetvek (tipolyok)
„És szóla az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Nyujtsd ki a te vessződet és sujtsd meg a föld porát, hogy tetvekké legyen egész Égyiptom földén. És aképen cselekedének. Áron kinyujtá kezét az ő vesszejével és megsujtá a föld porát, és tetvek lőnek emberen és barmon; a föld minden pora tetvekké lőn egész Égyiptom földén.”
(2Móz 8:16,17)
A korábbi csapásból – a hazugságot jelképező békák özönéből – akár kétféleképpen is következik ez a baj. Egyrészt a békák összegyűjtött tetemei nyilván betegségeket okoztak, melyeket épp a fent említett tetvek, tipolyok terjesztettek. Ez egy vérszívó rovar, amely megtelepszik minden állaton és természetesen az emberen is. Az okozza, hogy nem megfelelően tisztálkodnak. De hogy is tisztálkodhattak volna rendesen, ha korábban a vizek előbb vérré, majd hemzsegő békacsapatokká váltak. Lehet ebben fürödni?
A másik fajta következmény a korábbi hazugságokból következik. Ha egy népet jó ideig hazugságon tartottak, akkor nyilván nem is tudtak helyesen védekezni a szellemi támadásokkal szemben. Megülnek az ember lelkében azok az ártalmas következmények, melyek a fentiek miatt lettek. És még azt a kevés jót is igyekeznek kiszívni belőlük, ami még maradt.
„És úgy cselekedének az írástudók is az ő varázslásukkal, hogy tetveket hozzanak elő, de nem teheték; és valának a tetvek emberen és barmon.”
(2Móz 8:18)
Megállt a papok hatalma. Itt már nem képesek utánozni azt, amit az igaz Isten tesz. Nyilvánvaló, hogy egy következményt ők közvetlenül nem okozhatnak. Ahhoz előbb ok kell. Az ok viszont már megvolt: vér és hazug békák. Ennek a következménye már nem a papok tevékenységén múlik, hisz a tettek következménye egyetemes törvény szerint működik. Erről szól az emberi élet. Minden vágy megnyilvánulásának van egy sor következménye. Ennek a megéléséért lett megteremtve a föld, sőt maga a lét. Ez a szisztéma a kauzális dimenziókban figyelhető jól meg. Tehát mi csupán az okot szolgáltatjuk, a következmény pedig már automatikusan követi azt. Ez az idő.
„És mondák az írástudók a Faraónak: Az Isten ujja ez. De kemény maradt a Faraó szíve, és nem hallgata reájok; a mint mondotta vala az Úr.”
(2Móz 8:19)
A papok végre belátták – hisz a tudásuk végeredményben rávilágíthatott – hogy ők itt már nem sokat tehetnek. Ez már valóban meghaladja az ő tudásukat. Felismerik, hogy a tudás ugyan végtelen, az ember ezt fel is tudja fogni, de át nem ölelheti mindazt, amit az Isten tud. Nem tudunk teremteni, csak átalakítani, vagy rosszabbik esetben rombolni.
Ennek ellenére a fáraó – pedig őt is papok nevelték, képezték – mégis úgy gondolkodik, hogy neki mindenképpen felül kell tudnia emelkedni mindezen? Hisz ő is isten. Valóban az, mindőnk istenek vagyunk a saját világunkban, hisz mi állunk annak a középpontjában – ha így akarjuk. Azonban tudnunk kell, hogy teremteni itt sem vagyunk képesek és feltétlenül el kell tudnunk fogadni egy határozott irányítást isteni mivoltunk vezetésében, és ennek megfelelően kell vezetnünk a kezünkre bízott lelkeket. Ez nagy felelősség. Nem élhetünk vissza vele, mert az megbosszulja magát, visszaüt. Olyan következményeket von maga után, amelyeket már nem leszünk képesek elhordozni. Hisz, mint megállapítottuk, a tettnek következménye van, s ez a következmény nem lehet olyan, amelybe beleroppanunk. Ez esetben valahol elvesztettük a fonalat, elvetettük a sulykot. Meg kell tanulnunk olyan vágyakat követnünk tetteinkkel, amelyeknek a következményeit is pontosan látjuk, és tisztában vagyunk azzal, hogy azokat is el kívánjuk, el tudjuk- hordozni. Nincs kibúvó alóla. Ha hurokba szorítom a nyakamat – mert ostoba vagyok – akkor az szorítani fog. Azután már minél inkább igyekszem kiszabadulni a hurokból, annál inkább megragad, míg a végén megfojt. Ez a következmény. Ne játszadozzunk hát a tettekkel, mert nem mindig láthatjuk a következményét.
Negyedik csapás: bogarak (böglyök)
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Kelj fel reggel és állj a Faraó eleibe; ímé kimegy a vizek felé, és mondd néki: Ezt mondja az Úr: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem. Mert ha el nem bocsátod az én népemet, ímé én bocsátok te reád, a te szolgáidra és a te népedre és a te házaidra ártalmas bogarakat, és megtelnek az Égyiptombeliek házai ártalmas bogarakkal és a föld is, a melyen ők vannak.”
(2Móz 8:20,21)
A Teremtő pontosan tudja, hogy a fáraó megmakacsolta magát – épp Ő adta ezt a szívébe – de szeretné, hogy ezt Mózes és a választott népe is lássa, sőt, ha lehet, okuljon belőle Egyiptom népe is. Ezért újra és újra e szavakkal fordul kedves szolgájához: –, mondd meg a fáraónak, hogy engedje el Izraelt. Ez alkalommal újabb csapással fenyeget: ártalmas bogarakkal. Ezek is vérszívók, mint a tetvek, de ezek veszélyesebbek, mert nem csupán táplálkoznak az emberek és állatok véréből, hanem meg is fertőzik azokat, mivel vándorolnak közöttük. Az egyikről átviszik a fertőzéseket a másikra. A tetvek ezzel szemben viszont csupán a gazdatesten élősködnek. Tehát a korábbi tettek következményeinek egy új alternatívájával találja magát szemben e nép.
„De különválasztom azon a napon a Gósen földét, a melyen az én népem lakik, hogy ne legyenek ott ártalmas bogarak, azért, hogy megtudd, hogy én vagyok az Úr ezen a földön. És különbséget tészek az én népem között és a te néped között. Holnap lészen e jelenség.”
(2Móz 8:22,23)
Tehát ez az első alkalom, hogy ez a következmény már csak azt a népet érinti, amely vétkezett, amely alapot szolgáltatott e következmény beköszöntéhez. Izrael ilyen alapot nem nyújtott, így neki már ettől közvetlenül nem kell szenvednie. Kell viszont közvetetten. Hiszen, ha az államapparátus nincs a helyzet magaslatán egy bizonyos veszélyes eseménysor alkalmával, akkor az, kihatással van mindarra, ami a keze alá adatott: így az országban tartózkodó rabszolgákra is. Ettől kezdve az ő életvezetésük is kárt vall, bár a későbbiekben ennek ellensúlyozására is bőven sor kerül.
„És aképen cselekedék az Úr; jövének ugyanis ártalmas bogarak a Faraó házára és az ő szolgái házára, és egész Égyiptom földén pusztává lőn a föld az ártalmas bogarak miatt. És hívatá a Faraó Mózest és Áront és monda: Menjetek, áldozzatok a ti Istenteknek ezen a földön.”
(2Móz 8:24,25)
Lehet, hogy kezd megjönni a fáraó esze? Ez lehetetlen, hisz a Teremtő azt mondta, hogy a fáraó megkeményíti a szívét és nem fogja elengedni Izraelt. Akkor ez a hozzáállás nem lehet más, csak egyfajta időhúzás, időnyerés. Megpróbálja összeszedni magát a fáraó, hogy később nagyobb erővel, hatalommal tudjon rendet teremteni az országban, s ha lehet, alaposabban legyen képes megbüntetni ezt a neveletlen népet, Izraelt. Elengedni őket természetesen még most sem óhajtja, csupán annyi engedményt szán adni nekik, hogy megengedi, áldozzanak e földön az ő Istenüknek, de innen el ne menjenek. De vajon, helyénvaló ez így?
„Mózes pedig monda: Nincs rendén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek, a mi utálatos az Égyiptombeliek előtt: ímé, ha azt áldozzuk az ő szemeik előtt, a mi az Égyiptombelieknek utálatos, nem köveznek-é meg minket? Háromnapi járó földre megyünk a pusztába és úgy áldozunk a mi Urunknak, Istenünknek, a mint megmondja nékünk.”
(2Móz 8:26,27)
Látjuk, hogy egyáltalán nem helyénvaló. Mózes ügyes diplomata lévén, rögtön átlátja a helyzetet, és ennek megfelelően reagál is rá. Emlékezteti a fáraót, hogy Egyiptom népe számára Izrael áldozat-bemutatása utálatos. Nem nézné jó szemmel ez a világhatalom, hogy egy ilyen szolga-nemzet oly módon áldozzon, ahogy Egyiptomban nem szokás. Pedig ha tudná a fáraó, hogy ez épp fordítva igaz! Épp a Teremtő az, akit mély megbotránkoztatással tölt el az, ahogy bizonyos népek, nemzetek isteneiket imádják, nekik áldozatokat mutatnak be. De ez esetben a fent említett kijelentés valószínűleg hatást gyakorolhat a királyra, s talán végre bizonyos lépésekre ragadtatja el magát, esetleg végre enged a szorításból félelmében.
„És monda a Faraó: Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak Istenteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok; imádkozzatok érettem.”
(2Móz 8: 28)
Igen elérte vele Mózes, hogy legalább a pusztába elengedje Izraelt, de mindenképpen ragaszkodik ahhoz, ami – úgy véli – az övé.
„Mózes pedig monda: Ímé én kimegyek te tőled és imádkozom az Úrhoz és eltávoznak az ártalmas bogarak a Faraótól és az ő szolgáitól és az ő népétől holnap; csak megint el ne ámítson a Faraó, hogy el ne bocsássa a népet áldozni az Úrnak.”
(2Móz 8:29)
Miután a fáraó megígérte, hogy elengedi a népet, Mózes is ígéretet tesz, hogy segítségére lesz abban, hogy a baj eltávozzék az országból. Ez így természetes. Valamit valamiért. De vajon a fáraó elég alázatos ahhoz, hogy beváltsa ígéretét? Nem csak a baj mondatta ezt vele? Érdekes lesz tudni, hogy vajon lelkiismeretből döntött-e így, vagy továbbra is csupán kockázik Mózessel. Nyilvánvaló, hogy el akar érni valamit, de valószínűleg csupán azt, hogy a fejét sújtó ártalom eltakarodjék végre a fennhatósága alá tartozó területről.
„És kiméne Mózes a Faraótól és imádkozék az Úrhoz. És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék; s eltávozának az ártalmas bogarak a Faraótól, szolgáitól és népétől; egy sem marada. De a Faraó ezúttal is megkeményíté az ő szívét és nem bocsátá el a népet.”
(2Móz 8:30-32)
Mózesnek természetesen nem kerül erőfeszítésébe, hogy ezt újfent megbeszélje a Teremtővel. Ellenben azt látjuk, hogy az Isten szava ismét áll: a fáraó újra megkeményítette a szívét, nem állja a szavát. Pedig Mózes szava szerint cselekedett, s közben járt azért, hogy a bogarak eltávozzanak. Hiába, ez a történet elég egyértelműen elválasztja egymástól az igazságot és a hazugot. Jól látjuk belőle, hogy mi mozgatja az igazat, és milyen félelmekkel kell megküzdenie a hazugság hirdetőjének. Mit ér az egyik szava, s mit a másiké. Azt is látni fogjuk a továbbiakban, hogy hová vezet az egyik, és hová a másik. De ez már egy következő történet.
